Lehullik a lepel: miért pont a Teleki vulkánhoz utazunk?
Ötletadó
Az ötletadó, a párom, Sáfrány József volt. Safival 2016 óta együtt vagyunk, együtt élünk, együtt utazunk.
Magyar Tudományos Afrika Expedíció (1987)
1987. decemberében, Teleki utazásának és fölfedezéseinek centenáriumakor magyar expedíció indult el Kelet-Afrikába, amely a Magyar Tudományos Afrika Expedíció nevet viselte. A tíz különböző tudományterület szakembereiből álló kutatócsoport fél év alatt végigjárta Teleki egykori útját, vizsgálva és fölmérve a száz év alatt bekövetkezett földrajzi, geológiai, paleontológiai, növénytani, állattani, nyelvbeli, népességbeli, etnikai változásokat. Az eredmények alapján jelentősen bővült a Természettudományi Múzeum, a Néprajzi Múzeum, a Földrajzi Múzeum, az Eötvös Loránd Tudományegyetem gyűjteménye, hazai és nemzetközi publikációk sorozata készült el, megjelent róla két könyv és egy filmsorozat. Ez utóbbit készítette Safi, tehát meglehetősen jól ismeri a Teleki által megtett utat, legalább is annak 35 évvel ezelőtti állapotát.
Teleki Sámuel felfedezése – (Safi írása)
Gróf Teleki Sámuel a Maros-Torda megyei Sáromberkén született, 1845 november 1-én. Családja mindig jelentős szerepet játszott Erdély és Magyarország tudományos és politikai életében.
A kor főúri gyerekeinek szokása szerint magántanárok tanították, majd a debreceni református kollégiumban érettségizett. A göttingeni és a berlini egyetemeken a kor legjobb tudósaitól tanult állam- és gazdaságtudományokat, földrajzot, geológiát, ásványtant és csillagászatot, kiváló eredményekkel.
Tanulmányai után bevonult az akkor alakuló Honvédségbe, mint huszártiszt.
1881-ben az országgyűlés felsőházának tagjává választották. A politikai pályán ismerkedett meg Rudolf trónörökössel a Magyar Földrajzi Tudományos Társaság meglehetősen aktívan dolgozó elnökével, és annak feleségével, a belga Stefánia hercegnővel, aki a társaság fővédnöke volt. Rendszeresen együtt voltak a szokásos őszi erdélyi vadászatokon, főleg a görgényszentimrei királyi kastélyban.
1886-ban, egy ilyen vadászati „muri” alatt jutott Teleki arra az elhatározásra, hogy Kelet-Afrikába megy egy vadász-szafarira. A főherceg azt ajánlotta neki, hogy ha már odamegy, akkor inkább szervezzen expedíciót a Kelet-Afrika térképén akkor még fehér foltként ábrázolt területre, ami a Baringo-tótól északra terül el, és találja meg azt a két tavat, amelyet az Afrika-járók eddig csak legendákból ismertek. Eszerint a sivatag közepén egy tenger van, körülötte óriások laknak, a benne levő szigeten pedig szörnyek és kísértetek. Teleki az ajánlatot elfogadta, azzal együtt, hogy a vállalkozást saját pénzéből kellett finanszíroznia. Több birtokát eladta, mintegy 40 kilogramm arany értékét fordította a célra. A gróf tudományos tanulmányokba kezdett Franciaországban és Angliában. Több neves múzeumot, kutatót, természettudóst is fölkeresett, szakirodalmat, térképeket vásárolt. Rudolf ajánlására elfogadta kisérőül a főherceg szárnysegédjét, Ludwig von Höhnel, pozsonyi születésű, de magát osztráknak valló sorhajóhadnagyot, akit megfelelő természettudományos műveltségűnek, jó térképésznek és földmérőnek tartottak.
1886. végén érkeztek Zanzibár szigetére, ahol a helyi szultán, Szaid Bargas engedélyével karavánvezetőt, testőröket és háromszáz teherhordót fogadtak fel. Átkeltek a szárazföldre, Pangani városába, ahonnan 1887 februárjában indult a karaván a kontinens belseje felé. Teleki az egész út folyamán gyalogosan járt. Jó fél esztendő alatt jutottak el a Kilimandzsáró tövébe, ahol a gróf barátságot kötött Miriálival, a hegy körül élő csagga nép egyik főnökével.
Némi előkészület után megpróbálta megmászni a Fénylő Hegyet, de megfelelő felszerelés híján csak az akkori hóhatárig jutott, 5310 méterig.
A karaván ezután keresztül vágott a nagyon veszélyesnek mondott vérszomjas, harcias nép lakta Maszájföldön, Teleki összebarátkozott velük. A mai Nairobitól északra fekvő Kikujuföldön viszont már csak jónéhány csata árán tudott keresztülhaladni.
Eljutottak a Kenya hegyig, amelyen ő volt az első európai. Itt is csak a hóhatárig jutott, 4310 méterre. A Kenya hegyen tett kirándulás után érték el az akkor ismert világ peremét, a Baringo tavat. Zanzibáron úgy toborozta a teherhordókat, hogy „Baringo, na mbele kidogo”, azaz a Baringóig és egy kicsivel odébb. Ez a „kicsivel odébb” állt most előttük.
Féléves, szenvedésekkel, nehézségekkel, veszélyekkel teli menetelés következett, félsivatagokon, sivatagokon keresztül, a nélkülözések okán több emberüket is elvesztették. Höhnel – vérhastól szenvedve – az út nagy részét hordszékben volt kénytelen megtenni, a grófot a malária gyötörte. Helyben fölfogadott karavánvezetők irányították őket, mert a nem ott élő afrikaiak sem ismerték azt a vidéket.
1888.március 5-én látták meg a helyiek által Basszo Narok (Fekete tó) néven említett szappanos-sós vizű tavat, amelyet másnap értek el. A gróf, mentora után, Rudolf tónak keresztelte. A tó mentén haladtak tovább, hogy a helyiek legendái által emlegetett másik tavat is megtalálják. A tó partja szinte járhatatlanul köves volt. A szél olyan erővel fújt, hogy gyakran a sátraikat sem tudták fölállítani, kő-mellvédeket építettek, azok tövében próbáltak aludni. Bár így is nagy nehézségek árán tették meg a napi penzumokat, a népek, tájak, jelenségek, növények, állatok tudományos vizsgálata egy percre sem szünetelt. A karaván élelmezése nagyrészt Teleki vadász-szerencséjétől függött. Ők készítették az első fényképfelvételeket is a kontinens belső részeiről.
Április 20-án elérték a már jórészt kiszáradt Basszo Naibort, a Fekete tavat, ami a Magyar Földrajzi Tudományos Társaság fővédnöke, Stefánia hercegnő nevét kapta. „Ez volt a safari bezárása” – írta Teleki a naplójába. A karaván visszaindult. A Rudolf tó déli végén meglátogatták a már jövet is látott működő vulkánt. Höhnel írta: „mivel a hegynek helyi elnevezése nincs, ezért bátorkodtam azt az expedíció vezéréről Teleki vulkánnak elnevezni”. A grófnak valószínűleg nem volt kifogása ez ellen.
A visszaút, ha lehet, még keservesebb volt. A környéken a rossz termés miatt nem jutottak élelmiszerhez, vad sem akadt, éhínségtől pusztultak a teherhordók. Végül – a kor és a hely szokásaitól egy csöppet sem elrugaszkodva – az egyik törzset ki is rabolták, erőszakkal elhajtva azok háziállatait. Az út utolsó szakasza, már hazafelé tartva sem volt békés, a Német Birodalom pont akkor gyarmatosította a szuahéli partvidéket, ez ellen felkelés tört ki, Zanzibárra csak az akkor már brit érdekszférának tekintett Mombasa városán keresztül jutottak el.
A grófnak valószínű zsenánt lett volna könyvet írni az útról, ezt Höhnel végezte el, Teleki csak egy cikket publikált a Times című tekintélyes brit lapban. Útjuk során folyamatosan megfigyeléseket végeztek a feltárt területek klímájáról, állat- és növényvilágáról. Növények és állatok mellett több mint 400 néprajzi tárgyat is gyűjtöttek, a legtöbbet a maszáj és kikuju törzsektől. Megalapozták a Néprajzi Múzeum Kelet-Afrika gyűjteményét. Számos fotót is hoztak magukkal, ezeket a Kolozsvári Állami Levéltárban őrzik, nagy részüket még azóta sem publikálták. A Kenya-hegyen élő egyik óriás üstökösfa fajt a grófról Lobelia telekii névre keresztelték. Még sok más növényfajt is róla neveztek el, ezeket az ő gyűjtésükből írták le először a hozzáértők. Höhnelről egy kaméleonfajt, egy növénynemzetséget és tizenegy növényfajt neveztek el.
A mostani út
A mostani utazás az 1887-88-s és az1987-88-as útnak a fordítottja lesz, Nairobiból kiindulva, az igen állatbő Szamburu rezervátumon át megyünk a Marsabit Nemzeti Park óriási agyarú elefántjaihoz. Ezután, átvágva a Chalbi sivatagon, elérjük a Rudolf (1975 óta Turkana) tó felső részét, majd megmászva a Teleki vulkánt, haladunk délnek, Maralalba, amit a világ végének mondanak. A Teleki által is érintett Baringo, Bogoria, Nakuru és Naivasha tavakat érintve, térünk vissza Nairobiba.
Mi változott 35 év alatt?
Ez az, amit meg fogunk tudni a 2023. februári út során!
[…] Lehullik a lepel: miért pont a Teleki vulkánhoz utazunk? […]